A szociális építészet tervezési aspektusai - Ormánság (I.)

INDÍTTATÁS Szolidári építészet, szociális építészet, Ormánság. Ezek a hívószavai annak a kutatási munkának, mely az Ormánság helyzetét kívánja feltárni, kérdéseket fogalmaz meg, és a konklúziók építészeti aspektusaival foglalkozik. Ma egyre könnyebb a szociális építészetről, mint az építészet egy határterületéről, annak gyakorlatilag egy specializációjáról beszélni. Könnyű, hiszen a problémákra érzékeny építésztársadalom, lassan de biztosan a természeti és társadalmi katasztrófák sújtotta területek felé fordul. Ugyanakkor örök nehézség is, hiszen alapvető kérdésként fogalmazódhat meg, hogy mi a szerepe egy építésznek egy ilyen helyzetben? Az építész egy tárgyi rendszert alkot [hardware], amely rendszernek mindig egy adott programot kell szolgálnia [software]. Adódik a kérdés: hogyan tud az építész cselekvőképes lenni egy olyan helyzetben, ahol nincs megbízó-építész viszony, ahol még nem alakult ki konkrét tervezési program? A holisztikus gondolkodás ebben az esetben elengedhetetlen alapvetés. Építészként hozzá vagyunk szokva a csapatmunkához, azonban ez a csapatmunka az esetek túlnyomó részében a hardware kidolgozására koncentrál (építész és a szakági tervezők közös munkája). Azonban a szociális építészet esetében ezek a hagyományos attitűdök nem jelentenek megoldást. A szociális alapfunkció megoldása mindennapi tervezői hozzáállással még nem minősül a szociális szó eredeti jelentését magában hordozó cselekménysornak. A társadalmi, a közösségi, az emberi kapcsolatokra való fókuszálás az, aminek első sorban meg kell határoznia egy ilyen tervezési folyamatot. A hasonló tematikájú kutatási programok sokszor hordoznak magukban személyes indíttatást. Így történt ez az én esetemben is. Néhány éve a pécsi belvárosi református templomban a lelkész arról beszélt, hogy az ormánsági festett kazettás templomok szinte teljesen elhagyatottan állnak. Nem a körülmények, hanem maga a tény volt az, ami megragadott: elhagyott emlékei a múltunknak. A múltba visszamenni nem tudunk, ugyanakkor gondoskodhatunk arról, hogy újra közösségek alakuljanak, amelyek életben tartják a meglévő épített örökséget vagy adott esetben új tereket is alkotnak. Mármint maguk a közösségek, hiszen az építészek ezen a ponton csak segíteni tudnak a folyamatokban, de a közösséggel heterogén kapcsolatban együttműködve. [részvételi építészet].

AZ ORMÁNSÁG MÚLTJA, KÉRDÉSFELVETÉSEK A közösségek fejlődése szerves folyamat, rendkívül összetett ok-okozati viszony vezet egy adott pillanathoz. Ezen "pillanatfelvétel" megértéséhez a múltbéli változásokat is meg kell ismernünk. Az Ormánság az elmúlt évszázad folyamán gyökeres változásokon ment át. Ezek a folyamatok unikálisnak tekinthetőek még akkor is, ha vannak hasonló változási nagyságrenddel bíró térségek, akár a Dunántúlt tekintve is (Őrség, Sárköz, Zselic). Megváltozott a lakosság összetétele, az életforma, a beszélt nyelv, átalakult még a táj és a falvak összképe is. A jellegzetesen néprajzi, etnográfiai sajátosságokat hordozó Ormánságból földrajzi tájegység lett. A régi mondás szerint: "az Ormánság addig ér, ameddig a bikla". Vagyis ameddig a biklát, az ormánsági női viseletnek ezt a jellegzetes darabját, a térdig érő, bő hajtásokban levasalt, fehér vászonszoknyát hordták. Kiss Géza, kákicsi tudós, lelkész, az Ormánság néprajzi hagyományainak összegyűjtője 1937-ből származó írásával a következő pillanatfelvételt mutatja be: „Baranya délnyugati szögletében… 45 halódó, színmagyar falucska tekintget ki a nagyvilágba: meglátja-e valaki? Olyan kicsi, hogy két nagyobb községet leszámítva 40-80 háznál egy-egy falucska többet nem számlál. Az is elbújik erdők, ligetek, gyümölcsösök mögé, amiknek évszázados, óriási körtefái, haragoszöld, méltóságos diófakoronái úgy ágaskodnak, hogy torony legyen az, aminek bögyökös (öblös), vagy égnek szaladó, sudár teteje kilát belőle.” Számos rokon vonás alapján a régi Ormánsághoz sorolható – a török hódoltság után magyarnak megmaradt – több horvátországi falu is, például Kórógy, Szentlászló, Haraszti és Rétfalu. (Ezen falvak épített öröksége már dokumentálva lett (link: http://epiteszforum.hu/ostol-maradott-a-horvatorszagi-magyarok-epitett-oroksege))

Ökológiai változások Már a szó eredete, valamint írása körül vita zajlott. Voltak, akik a mocsárból szigetként kiemelkedő helyet jelentő, finnugor eredetű orom, ormány szóból származtatták. Például Kiss Géza, aki ezért írta könyve címébe is: ormányság. Voltak, például Kodolányi János, akik azt mondták, hogy a név az erdő, berek jelentésű török orman szóból keletkezett. Századok folyamán legkevésbé egy táj geológiai arculata tud megváltozni. Az Ormánság sík vidék, a termőföldeket erdők szakítják meg. Régen a táj meghatározó eleme volt a Dráva, amely áradások idején gyakran öntötte el a területet. Ezért a falvak homokos földhátakra települtek. A temetők mindig a falu legkiemelkedőbb részén találhatóak. A Dráva persze nem csak veszélyt jelentett, hanem megélhetést is adott, halban bő vize éltette a halászatot. A falvak lakosai főként földműveléssel (kukorica termesztéssel) és állattenyésztéssel (sertéshízlalással, disznóneveléssel) foglalkoztak. Télen a befagyott Dráva jegén a horvátországi erdőkbe hajtották makkoltatni a kondát. Tavasszal jöttek az olasz lókereskedők a nagy erejű, szépen nevelt ormánsági lovakért. Láthatóan ebben a korban jól működött az a társadalom, amely a természettel való összhangot kereste, azt nem kívánta maga képére formálni, hanem annak szerves része próbált lenni. A 21. század elejére ez a típusú létforma szinte teljesen megszűnt. Nem csak az Ormánságban, de szerte a világban. Az Ormánságot tekintve a Drávát és a Drávába ömlő folyókat (a Fekete-vizet és a Pécsi-vizet) szabályozták, a holtágakat lecsapolták, eltűnt a régi halászélet, megszűnt a folyón az átjárás. A nagybani állattenyésztés visszaesett. A növénytermesztésben a gabonafélék mellett megjelent a cukorrépa és a dinnye. Az erdőkben külföldi vadászok tevékenykednek. Az újkori iparosítás és a kialakult sokirányú közigazgatási, hivatalnoki élet egy sor új foglalkozási ágat honosított meg. A munkabíró lakosság jelentős része azonban kénytelen más vidéken, a közeli városokban munkát keresni vagy segélyen élni. A nyugati társadalmakat meghatározó gazdasági alapmodell egy harácsoló, mohó embert feltételez, amely állandó vagyoni fejlődést akar elérni. Ez a modell vezethetett oda, hogy a homo sapiensből mára mohó sapienssé lettünk. Ugyanakkor egyre erőteljesebben kirajzolódik egy, az egész civilizációnkat érintő paradigmaváltás. Ezt a változást sokan sokféleképpen nevezik (kék gazdaság, permakultúra, stb.). De lényegileg mind azonos elven alapszanak: olyan rendszer megalkotása a cél, amelyben az ember együttműködik a természettel ahelyett, hogy zárványként tokozódna be. Kérdés, hogy ezek a típusú változások milyen ütemben valósulhatnak meg, és, hogy egy Ormánsághoz hasonló, leszakadó kistérség képes-e ezekre a változásokra anélkül reagálni, hogy megvárja míg ez mindenhol elterjed. Így adott esetben hátrányból előny formálható.

Társadalmi változások A táj történelme a távoli múltba nyúlik vissza. Az őslakosság a magyar honfoglalásig vezette vissza eredetét. A földrajzi elzártság a harcok idején védelmet nyújtott, ugyanakkor gátolta a szomszédos területek lakosságával a kapcsolatot, az érintkezést, a keveredést. A népnyelv, a viselet, a szokásvilág a középkorig visszavezethető nyomokat őrzött meg. A bogdásai templom alapjaiban a középkori kőépítészet emlékeit tárták fel. A falvak életében nagy változást a 16-17. században a reformáció mozgalma hozott. Híres prédikátorok (például Sztárai Mihály) működtek itt, vagy származtak el innen. A lakosság református hitre tért és protestáló, különálló, dacos, makacs, rebellis magatartását a későbbi korokban, például a kuruc-labanc korban vagy az 1848-as szabadságharc idején is megőrizte. Amikor II. József türelmi rendelete (1781) lehetővé tette, az ormánsági református gyülekezetek új templomokat építettek. A vidék református templomait többnyire a 18. század végén és a 19. század elején emelték késő barokk, copf és klasszicista stílusban. A templomok fából ácsolt mennyezetét, a kórus mellvédjét, a padok oldalát, a prédikálószék tetejét színes, többnyire nonfiguratív festményekkel díszítették. E festmények vándorló vagy helybeli festő-asztalosok, céhbeli mesteremberek munkái. Mintakönyvekből dolgoztak, de a sablonokhoz hozzáadták egyéni ízlésüket, képzeletüket, tehetségüket. Drávaiványi, Kórós és számos másik falu templomának festett díszítése ma is unikális jelentőséggel bír, amely potenciálisan turisztikai vonzerő is lehet. Azonban éppen ezek a templomok azok, amelyek a múlt század társadalmi változásainak hatására mára teljesen elhagyatottan állnak. Kérdés, hogy érdemes-e a még leromlott állapotban lévő festett kazettás templomokat a nélkül restaurálni, hogy azokat a mai közösségek szolgálatába tudnánk állítani? A kérdés részemről költői. Egy közösség, amely nem érzi sajátjának az épített környezetét, nem képes fenntartani egy állapotot. És ez tulajdonképpen nem is várható el. Márpedig a területen a reformátusság szinte elfogyott. Erdélyi nagytiszteletű úr így fogalmazott: "Itt van ez a gyönyörű festett istenháza. De nincsenek híveim. Vasárnaponként azért bemegyek az úrasztalához, és imádkozom, istentiszteletet tartok. De paptestvéreim megvádolnak már. Azt mondják, te már olyan vagy, mint a katolikus papok. Náluk ugyanis az átváltozás akkor is érvényes, ha a pap egyedül mutatja be a misét. De a református istentisztelet lényege az igehirdetés. Ehhez pedig gyülekezet, hallgatóság, hívek kellenek." Ebből aztán megfogalmazódik az a kérdés, hogy a régi közösség terét egy gyökeresen más közösség hogyan tudja használni?

Kulturális változások Az Ormánság a tárgyi és szellemi néprajz művelői számára gazdag kutatási területet kínált. A gyakori tavaszi áradások miatt az épületeket hatalmas fa talpakra emelték, a ház oldalát sövényből fonták, sárral tapasztották, mésszel fehérítették. A lakóház, a kamra, az istálló bútorzata, berendezése fából készült. Az ágy, az asztal, a sarokpad, a szökröny, amiben az eladó lány kelengyéjét tartották, a kopjafa, amit a halott sírja felől állítottak, fából készült. Fatörzsből kivájt edényekben tárolták a terményt. Fából faragták a mezőgazdaságban használt szerszámokat, a vellát, a gereblyét, a cséphadarót, a jármot, a fejőkét. A férfiak csizmát viseltek, a nők biklában jártak. Az ősi mesterségek közül élt a gyűjtögetés, az erdőjárás, a halászat, a szövés-fonás. A sajátos szokásvilág a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az itt élő embereket. A betegségeket, a testi bajokat kuruzslással a piókás (piócás!) szülék gyógyították. A gyerekeknek megvoltak a maguk játékai; az ünnepeken köszöntőket mondtak; a halottat siratóasszonyok búcsúztatták el. Élt a népdal, a népmese, a néptánc. Az itt élő emberek sajátos beszédmódot őriztek. Az ormánsági ember nyelvezetében szinte középkorias színek éltek: az ő-zés, és egy régies igeragozás alakjai (gyerök, hallik, adi – gyerek, hallja, adja helyett). A néprajz tárgyi emlékei múzeumba kerültek, ezek a sellyei tájházban találhatók. A népköltészet, a nyelv, a szellemi néprajz értékeit különféle kiadványokban lehet megtalálni, például Kiss Géza Ormánysági szótárában. Az Ormánság hajdani életének megismerésére nemcsak múzeumi gyűjtemények, a tudományos szakkönyvek, a néprajzi kiadványok kínálnak forrást, hanem a szépirodalom is. Kodolányi János az a magyar író, aki életművével a legszorosabban kötődik a régi Ormánság világához. Az emberi élet számára legfontosabb kort, a gyerekkorát Vajszlón töltötte. Számos novellájában, drámájában, önéletrajzában és önéletrajzi motívumokkal átszőtt regényeiben idézi föl a táj múltját. Fülep Lajos, Kodolányi János, Kiss Géza már a húszas és harmincas években arról írnak, hogy „a modern élet lüktetése… az [ormánsági] falut is sodrába ragadta, és kiforgatta ősi valójából”. Az Ormánság hagyományos élete a két világháború között megváltozott. Az átalakulás a 20. század közepén rohamosan fölgyorsult. Az őslakosságot az egykézés, az anyajogú társadalom szokásainak a továbbélése, valamint a nagybirtokok szorítása, az önzés és a szegénység kihalásra ítélte. Aki tehette a közeli nagyvárosba, Pécsre költözött, és lakótelepi ember lett. Az üres, bedeszkázott ablakú-ajtajú házakba új, sokgyerekes családok költöztek, akik főként a Nyírségből, az ország még szegényebb részeiből érkeztek, de ide is a szegénységüket hozták magukkal. A régi ormánsági falu szélén is megélt egy-két cigány család. A háború után egész falvak népessége kicserélődött, és az olcsó pénzért megvásárolható vagy ingyen kapott portákra főként cigány családok költöztek. Igen, megváltozott az Ormánság néprajzi arculata, ma mások a szokások, a gondok, mint a két világháború közötti időben, de az itt élő embereknek és a távoli vidékekről idelátogatóknak egyaránt szükségük van arra, hogy ismerjék a táj múltját, hagyományait, történelmi érétkeit. Ez az a szerves fejlődés, amelyet alapul kell venni a jövő tervezésekor. Nem múltba való visszafordulásról van itt szó, hanem olyan jövőkép kialakításáról, amely adott esetben a globális változásokat adaptálja a lokális fejlődésbe.

LEHETSÉGES JÖVŐKÉP, CÉLOK Összetett és mély problémákról van szó, sok a megoldásra váró kérdés, nagy a munkanélküliség, a szegénység. Az újkori gazdasági átalakulás fő vesztese ez a térség. Külső erők azon munkálkodnak, hogy az emberek bezárkózzanak, hogy egyedekre szakadjon szét a világ, hogy szétrobbanjanak a közösségek. A magány, az önzés, az érvényesülés, a siker, a divat lett a jelszó. Amit a reklám diktál. Ma az emberek túlnyomó többsége jólétet vár. Azt, hogy nagyobb háza, jobb autója, több pénze legyen. Az emberek arra vágynak, amit a média sugall nekik. A "mindenki egyenlő, ezért én is úgy akarok élni, mint a leggazdagabbak" elv érvényesül. Ugyanakkor jólét helyett a JÓL lét az, ami elérhető és elérendő cél lehet, akár a mély szegénységben élők számára is. Voltak és vannak különböző kísérletek. Sellyén középiskola működik, apró ipari műhelyek létesültek. Drávaiványiban rongyszőnyeget csomóztak az asszonyok. Voltak, akik népi szőtteseket készítettek hagyományos módon, fa szövőszéken. A mezőgazdasági termények értékesítésére szövetkezetbe tömörültek az emberek. Bogdásán fafaragó műhely működik. Ami az ormánsági településeket, a Dráva mellé szorult zsákfalvakat megmenti és élteti, az a kis közösségek erkölcsi ereje. Itt egy olvasókör, ott egy hitéleti gyülekezeti csoport, amott egy kézműves műhely, egy helyismereti szakkör foghatja össze a tevékeny, cselekedni akaró embereket. Lássák és láttassák meg, amit el kell vetni, amin változtatni kell, amit megőrizni érdemes. Itt is élnek emberek, születnek és meghalnak, szeretnek és dolgoznak. Az értékteremtés a helyi civilek és tenni akarók kezében van. Itt tehát az integráció egy teljesen más értelmet kap, mint általában. Elsősorban a roma lakossággal kapcsolatban merül fel az integráció, mint "hívószó". A cigány lakosság nem csak Magyarországon, de szerte Európában is társadalmakba betokozódott kulturális szigetekként van jelen. Ezek a társadalmi szigetek mindig problémát jelentenek a többségi társadalom számára. Különösen igaz ez ma, amikor a globalizáció mindenre kiterjedő méreteket ölt és egyre kevésbé elfogadott, ha a világ két különböző pontján máshogyan működnek az emberek. Ezen problémák feloldására - politikai, gazdasági, kulturális eszközökkel - integrálni akarja a többségi társadalom a kulturális zárványokat. A cél azonban nem lehet totális integráció, hiszen az mindig a kulturális különbségek okozta akadályokba fog ütközni, ahogyan ezt számos példán keresztül láthatjuk. Miért akarjuk azokhoz a társadalmi ideáljainkhoz kapcsolni őket, amelyek válságoktól terhesek, és amelyekről igazoltan kijelenthető, hogy fenntarthatatlan rendszert alkotnak? Az ormánsági falvakat suburbként kell definiálnunk, amelyek adott esetben zárt vagy félig zárt gazdasági, kulturális közösségeket alkotnak. Az integráció ily módon csak infrastrukturális, települések közötti integrációként értelmezendő. A "jól léti" közösségek megalkotásához, a software kialakításához egyrészről a helyi civil szervezetek, egyházak, tevékeny emberek összehangolt gondolkodására van szükség. Másrészről interdiszciplináris módon szükséges gondolkodni, így a munkához a társadalmi kérdésekkel foglalkozó tudományágak szakemberei is szükségesek. Az épített, tervezett környezetért felelős építész a működőképes modell kialakításában részt kell vállaljon, hiszen csak így képes működő, élő tereket alkotni. Azonban ez nem csak a tervezés és kivitelezés időtartamát érintő részvétel, hanem a megvalósuló épületek utóéletében is jelen kell, hogy legyen. A szociális építészet kifejezést ezen a ponton fel kell, hogy váltsa a részvételi építészet fogalma, a tervezési aspektusok közé pedig be kell, hogy vegyük a közösségi tervezés fogalmát, így - a valósághoz való közelítés miatt - az elméleti modellből megvalósítható rendszer válhat.