Borbély Fruzsina, Gyergyák Ákos, Mészáros Kata, Zilahi Péter
Madarakból lettünk azzá, amik vagyunk, cigányok. Mindőnknek szárnya volt. Már az
akkoriaknak. És nem mútyival kerestük meg a betevő falatot. Csak szálltunk, mint a madár és
azt ettük, amit a többi. Ősszel mi is szépen szárnyra kaptunk a többi madarakkal és repültünk
messze Afrikának. Itt meguntuk, szálltunk oda. Ott meguntuk, odább szálltunk. Szóval így. Már
sok-sok napja repültünk nagy száraz vidék felett étlen-szomjan. No egyik este vagy jobban
mondva szürkületkor - mert akkor még látni lehet - látjuk ám, hogy kövér mezők maradnak el
alattunk. Hát a vajda, mármint a madárvajda leszállt int a szárnyával. Le is szálltunk. És
elkezdjük csipegetni föl a szép búzaszemeket. Addig-addig, hogy nagyon tele találtuk enni
magunkat, úgyhogy nem is bírtunk már aznap este tovább repülni. Ott is maradtunk másik
nap reggelig. És akkor megint csak ettünk, mivelhogy megint csak éhesek voltunk. Aztán
megint nem bírtunk szárnyra kapni. És jött a dél és jött az este és minket még mindig ott talált.
És közben egyre híztunk, zsírosodtunk. Most már ha nagyon akartunk volna sem bírtunk volna
fölrepülni. És aztán meg is szoktuk ezt a nagy jómódunkat, hogy nem kell szállni se ide se oda,
helyiben talál az ember, vagyis hát a madár mindent. Lassan már nemhogy szállni nem
tudtunk, de még ugorni se, csak lépni. Lassan, komótosan. Aztán eljött az ősz s a kövér mező
fonnyadozni kezdett, nem termett többet, ami meg a földön volt szem, azt meg a patkányok
meg a pockok is segítettek fölszedni. Mit volt mit tenni, mi magunk is hozzáláttunk a
betakarításhoz, ahogy a mezei állatoktól láttuk: gödröket kapartunk, kibéleltük, belehordtuk
amink még volt, aztán befedtük. Utoljára gallyakból meg szalmából elkezdtünk magunknak
putrikat rakni, hogy legyen miben kiteleljünk. Munka közben apródonként megvastagodott a
lábunk, elfásult a szárnyunk és kar lett belőle. Vége lett a szép világnak, repülésnek egyik
világból másik világba. De hát mink cigányok madarak vagyunk még most is. A völgyben
vertünk sátrat, fel a hegyre kívánkozunk s ha fönn állunk leghegyin a hegynek, le a völgybe
szállnánk. Csak ám nekünk lábon kell jutni odáig. Azért nem is élünk mink tunyán,
kuporgatósan, mert mink egy szép napon madárnak visszaváltozunk.
cigány eredetmonda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése